Az olasz nyelv hosszú és fokozatos fejlődés révén alakult ki, amely a Római Birodalom bukása után, az 5. században vette kezdetét. A latin addigra elterjedt az egész birodalomban, amely „madre franca” néven vált ismerté.
A Római Birodalom bukása után az egységes nyelv különféle népi- és helyi változatai alakultak ki, melyek szerves részévé váltak a lakosság mindennapi életének.
Ugyanakkor több évszázadon át, különösen a középkorban, a latin volt az uralkodó kulturális nyelv, amelyet az európai egyetemeken és az egyház hivatalos színterein használtak.
Az első népi nyelven írt dokumentumok (ez volt az, amelyet a lakosság általában beszélt) 960-ból származnak. Ezek az úgynevezett Placiti Capuani, amelyet Capua városa közelében, Campaniaban egy bencés szerzetesekből álló kolostor révén készítettek el.
A 13. század elejétől kezdve számos irodalmi mű, főképpen versek jelentek meg a regionális olasz nyelven. A nyelv fejlődésének kibontakozását leginkább a század szicíliai költőinek köszönhetjük, akiket hamarosan a toszkán vidék tehetségei is követtek, mint Dante Alighieri, Giovanni Boccaccio és Francesco Petrarca.
Történelmi szempontból nem túlzás azt állítani, hogy a modern olasz nyelv alapjának a kifinomult toszkán nyelvjárás tekinthető, amelyen az 1300-as évek három legfontosabb költője (Alighieri, Boccaccio és Petrarca) is írt.
Ennek ellenére az irodalmi olasz nyelv, amelyet ma ismerünk, hosszú fejlődési folyamat eredményeként jött létre. Az 1600-as években indult el a vita arról, hogy mi legyen az olasz nyelv hivatalos formája. Annak ellenére, hogy az 1900-as évek végén számos írót és kulturális művet inspirált a toszkán nyelvváltozat, az olasz nyelvre jelentős hatással voltak a történelmi és társadalmi tényezők.
Először is évszázadokon át, egészen Olaszország 1861-es egyesítéséig, az ország számos különböző kisebb államra tagolódott, amelyek legnagyobb része külföldi fennhatóság alatt állt. Amikor Olaszország 1861-ben egyesült, elhatározták, hogy a toszkán nyelvet az ország hivatalos nyelvévé nyilvánítják.
Az olasz lakosság körében azonban mindig is magas volt az írástudatlanság - főleg a vidéki régiókban-, egészen az 1950-es évekig. Ennek eredményeként az olasz nyelvjárásokat évszázadok óta szinte változatlan formában használták a hétköznapi életben.
Az olaszországi nyelvjárások egyedülállók Európa más területeihez képest. A különböző archaikus nyelvváltozatok a mai napig használatban vannak az élőbeszédben, főleg eltérő társadalmi rétegekben, szűk- és tágabb családi körben.
A közhiedelemmel ellentétben, bizonyos olasz régiókban a nyelvjárásokat széles körben használják, és nemcsak az idősebb generáció. Annak ellenére, hogy a fiatalok közt már elterjedtebb az irodalmi olasz nyelv használata, sokuk mégis saját dialektusán keresztül fejezi ki gondolatait bizonyos társadalmi helyzetekben.
Hosszú ideig a nyelvjárásokat tévesen az elszegényedett néprétegek nyelvének tekintették, amely főként a toszkán dialektusból alakult ki. Mégis a valóságban a nyelvváltozatok kulturális- és gazdagsági magatartásokat képviseltek.
Ez abban mutatkozik meg, hogy az elmúlt 50 évben számos kifejezés Toszkánából, Lombardiából, Venetóból, Nápolyból és Szicíliából került be az irodalmi nyelvbe.
Korábban a nyelvváltozatokról az emberek azt gondolták, hogy a gazdagabb, műveltebb osztály az irodalmi olasz nyelvet használja, míg a dialektusokat a gazdálkodók és a munkásosztály, de ez a tévhit mára többnyire kikopott a társadalmi vélekedésből.
1950-ben, amikor az ország teljes gazdasági, társadalmi és politikai átalakuláson esett át, az olasz lakosság kevesebb mint 20%-a beszélt folyékonyan olaszul a mindennapokban. Ezt az arányt igyekeztek növelni az 1948-as olasz alkotmánnyal, ami mindenkinek lehetőséget teremtett az alapfokú oktatásra.
Bizonyos helyzetekben azonban ez a tanuláshoz való jog nem tudott kiteljesedni. A felsőoktatásban és az egyetemeken jóformán csak a tehetősebb családok gyermekei vettek részt, míg a munkásosztály gyerekei továbbra is a családi gazdaságokban maradtak dolgozni.
Talán meglehetősen furcsa, hogy az olasz nyelv egységesítését legnagyobb hatásfokkal a televízió megjelenése erősítette. A tévéműsorokat az állami csatorna 1954-ben kezdte el sugározni. Az ezt követő években - egészen az 1958 és 1962 közötti gazdasági fellendülésig - a televízió nemcsak a társadalmi élet színterévé vált (hiszen nagyon kevesen rendelkeztek tévékészülékkel), hanem a kultúra és az irodalmi nyelv első számú terjesztőjévé lépett elő.